Interjúk : Találkozások interjú Gergely Pistával |
Találkozások interjú Gergely Pistával
2005.06.16. 13:30
Szárazföldi beszélgetés a Bajnokság legjobb játékosa díjat kapó Gergely Istvánnal!

Egy csúcsmodellnek számító Suzuki kedvéért az egyik jónevű budapesti motorszalonban találkoztam Gergely Istvánnal, a Domino BHSE immár ötszörös bajnok vízilabdázójával, akit a 2004– 2005-ös mérkőzéssorozat legjobbjának választottak meg. A T‑Mobile Részvénytársaságra támaszkodó klubcsapat „portása” finoman jelezte is, hogy ezzel a gesztussal szeretné kifejezni elismerését támogatójának, a Pardi Motorsportnak, de hogy sértődés ne essék, gyorsan hozzátette: a legtöbbet csapata névadó főszponzorának köszönhet, így többek között azt is, hogy tavaly olimpiai bajnok lett Athénban.
A szlovákiai magyar családból származó Gergely István hamarosan 29. születésnapjához érkezik, amelyet – minő véletlen – augusztus 20-án ünnepelhet. Addigra már túl lesz az esztendő legnagyobb rangadóján, a montreali világbajnokságon is, amelyen várhatóan nagyobb szerep vár rá, mint a nyári ötkarikás játékokon.
– Hatéves voltam, amikor Komarnóban az úszótanfolyamosok közül kiszemelt lurkóként megismerkedtem a vízilabdázással – ezzel kezdi történetét a kétméteresnél is magasabbra nőtt sportoló. – Már akkor is a termetesebbek közé tartoztam, ezért gyorsan a kapuba állítottak, pedig én mezőnyjátékos szerettem volna lenni és nagy gólokat lőni. Az edző szava döntött, és most már tudom, hogy jól. Feleségemet, Melindát középiskolásként ismertem meg, így hívják nyolcesztendős kislányunkat is, az egyéves fiunkat meg Marcinak.
Tanulmányait a pozsonyi építészeti főiskolán folytatta, nem túl sokáig, csak egy évig. – Néhány tanárom nem nézte jó szemmel, hogy több dologgal is foglalkozom. Válaszút elé állítottak, és én a sportot, a válogatottságot választottam. Pedig jól ment a tanulás, a műszaki rajzok sem fogtak ki rajtam. Az OK Bratislava után a Nováky volt a következő csapatom, aztán gondoltam egy nagyot, és Olaszországba költöztem, hogy kipróbáljam magam külföldön: világot lássak, nyelvet tanuljak. Szerettem Cagliarit, nagyon közel voltunk ahhoz, hogy feljussunk az első osztályba. Végül a sorsdöntő mérkőzésen két gólon úszott el a nagy terv megvalósulása. Ismét költöztem, de maradtam délen, és a Barcelonához közel eső Terrassa első osztályú együttesében kaptam szerepet. Óriási meccseket játszottunk, végül úgy lettünk az egyik legjobb európai bajnokságban negyedikek, hogy az aranyérmes csupán négy ponttal gyűjtött többet nálunk. Itt még jobban éreztem magam, szerettem a spanyolok mentalitását, főleg azt, hogy semmit sem kapkodnak el, de mégis időben megoldják a feladataikat. Ám ami ennél fontosabb: nyíltak és barátságosak, ellentétben sok más nemzettel...
A Domino BHSE csapatába Kovács István mesteredző invitálta, és a világot járt kapus elég gyorsan kötélnek is állt. A dolgok egy „apró” félreértés miatt egész máshogy is alakulhattak volna! – Amikor a mester először felhívott Spanyolországban, én – régi és felületes információimra támaszkodva – azt hittem, hogy még mindig az Újpest csapatával foglalkozik, ezért aztán néhány napi gondolkodási idő után nemet is mondtam neki. Szerencsémre nem sokkal később az ugyancsak Spanyolországban „légióskodó” Kiss Csaba felvilágosított, hogy István már évek óta egy Európa-hírű s már akkor is kétszeres magyar bajnok együttes, a Domino vezetőedzője. Hanyatt-homlok rohantam a telefonhoz, tárcsáztam a mestert, és bevallottam neki, hogy én bizony „leragadtam” újpesti éveinél. Jót nevetett, és hogy félreértés most már ne essék, no meg még biztosabb lehessek a dolgomban, gyorsan elmondta, velem együtt Fodorral és Várival erősítenek, szóval tekintélyes gárda gyülekezik a Kőér utcában.
Az évad legjobbjának megválasztott Gergely István már akkor is úgy vélekedett, hogy jobb csapatba nem is kerülhetne, mert a magyar bajnokság aranyérmese a „szakma” csúcsát képviseli. Nem zavarta, hogy Budapesten nem ígértek rá spanyolországi keresetére, az átigazolást biztos szakmai és anyagi befektetésnek tekintette. – Amióta itt vagyok, mindenki Gergely Istvánként emleget, noha az útlevelemben és a személyi igazolványomban is az áll, hogy a nevem Stefan Gergely – folytatja mondandóját, egyre közelebb kerülve élete mai napjainak fejezetéhez. – Magyar útlevelet is kaptam, de ezzel nem lettem magyarabb, mint amilyen addig voltam, szóval se kívül, se belül nem változtam meg. Dunaszerdahelyen építettem fel a házamat, ott él a családom, a rokonságom, gyakran járok haza. Senkit sem zavar, hogy én magyar állampolgár lettem, Melinda, a feleségem viszont továbbra is szlovák útlevéllel rendelkezik. Nincs ennek az égvilágon semmi jelentősége. Annál inkább annak, hogy jól érzem magam, béke és nyugalom veszi körül a családomat.
Gergely István valószínűleg a világ egyetlen aktív vízilabdázója, aki az egyik olimpián az utolsó helyen végzett csapatban szerepelt, a soron következőben viszont már aranyérmes együttest erősített. – Szlovák válogatottként voltam tizenkettedik Sydneyben, úgy, hogy mind a nyolc meccsünket elvesztettük. Kemény Dénes csapatával olimpiai bajnok vált belőlem Athénban. Ennél jobb fordulatot nem ismerek. Ôszintén el kell ismernem, hogy én tulajdonképpen „csak” dominósnak jöttem Magyarországra, de már a kezdet kezdetén váltottam néhány szót Kemény Dénes szövetségi kapitánnyal. Neki is nagyon sokat köszönhetek, mert segített új állampolgárságom megszerzésében, és az ő bizalmának kiérdemlése nélkül ma nem lehetnék olimpiai és világbajnok, Világligagyőztes. Aki pedig a magyar bajnokcsapatban és emellett a magyar válogatottban is szóhoz jut, az a világ minden bajnokságában és nemzeti válogatottjában megállja a helyét. Ugyanez fordítva már távolról sem igaz.
Gergely István úgy gondolja, hogy a T‑Mobile nem csupán azzal tett jót a magyar vízilabdázásnak, hogy hét olimpiai bajnok hazahívásával válogatott erősségű csapatot formált. A „hetek” és a magát szerényen nem is említő Gergely István a magyar válogatottban is azt a szellemet képviseli, amely klubcsapatukban a sikerekhez segítette őket. Ami Gergelyt illeti, az ő dolga a társainál is egy kicsit nehezebb. Eddig minden országban a kezdőcsapat stabil kapusa lehetett, a Kemény Dénes vezette nemzeti pólógárdában viszont eddig többnyire csak a cserepad jutott neki.
– Alázat, kellő türelem és kitartás nélkül nehezen viselném mostani sorsomat, de a közös sikerek kárpótolnak. A lelket pedig azt tartja bennem, hogy a kemény és fegyelmezett munka számomra mindig meghozta a remélt sikert – mondta befejezésül Gergely István, mielőtt útjára indult volna csodálatos GSXR K4-esével, amellyel már olyan gyorsan is száguldott, hogy a végsebességről a mostani beszélgetés nem is szólhat...
|